El is határoztam, hogy ez így tovább nem mehet. Kíváncsi lennék, hogy a gyerkek, akiknek most nincs meghatározott iskolai idöbeosztásuk vajon hogyan birkóznak meg ezzel a problémával, hiszen nekem felnöttnek sem sikerült.
Voltak reggeli terveim, nagyjából - mondom nagyjából sikerült is öket megvalósítani, de iszonyatos küzdelmek árán. A lakás kiporszívózva, felmosva, a kutya megfürösztve, a fürdö rendbetéve. Ettünk is, mostam 3 gépnyit, de ennyi. Volt hosszabb telefonbeszélgetés - Dominika megnyugtatott, hogy a kutyának tényleg az oltás fáj és emiatt sír, ha hozzáérünk, majd elmúlik. Vele felidéztük, hogy rajta kívül még kettö barátnönk asztmás, értük is nagyon aggódom. Ilyenkor érzem, de csakis ilyenkor, hogy mekkora teher, hogy ennyi kedves barátunk van. Lehet sokmindenkiért aggódni. Az ember hogy hív fel ilyen embereket?
- Halló, gondoltam elbúcsúzom. Lehet, hogy többet nem látjuk egymást. Szerettelek, hiányozni fogsz?
Rémes.
A bizonytalanság szépen csendben itt motoszkál a fejemben. Ki? Mikor? Mennyire?
Ma sikerült megint sírnom. A Facén hirdették, hogy este hatkor mindenki álljon ki az ablakába és tapsoljon azokért, akik "kint" azért dolgoznak, hogy mi "bent" maradhassunk. Èn ezt posztoltam:
Az én 20 évesem mentözik. A férjem is. A nagylányom ápolónö. Èn fogok a leghangosabban tapsolni, hogy hallják, akárhol is vannak. Mert itthonról el kellett költözniük a kicsi és énmiattam. Tapsoljatok!!!!
25-en reagáltak rá. Ennyi ember legalább elgondolkodott rajta.
A jó hír, hogy Stephanék jól vannak. Hannah ma mentözött, de unatkoztak. Holnap mindketten együtt lesznek, kíváncsi vagyok, hogy fogják bírni, de Sophie is szerencsére meglátogatja öket. Hosszú csetelésekre számítok. Ez szinte az egyik remek dolog, ami feldob, amikor látom az enyémeket, mégha csak együtt fözünk is...
A drága Ria ma meglátogatott, hozott olvasnivalót és egy új nyulat. Az ablakon át beszélgettünk, Istvánnak külön hála, hogy a 3 perc alatt még a kertemhez is volt szeme és megdicsérte!
