2015. szeptember 1., kedd

Háborús... egy történet Kiss Judit Àgnestöl

2015. augusztus 28. 18:18 - kjá

Háborús

Te mit csinálsz, ha kitör a háború?
Én menekülök. Az első lövés után fölkapom a gyerekemet, húzom magam után a férjemet, és el innen az első helyre, ahol, nem lőnek. (A macska... Istenem, mi lesz a macskával?)
Nem tudom, ki fogad be és hol. Nem tudom, meddig kell bujdosnom. Lehet, hogy az első országig, ahol béke van. Lehet, hogy tovább megyek, ahol vár valaki. Az unokatesóm Nagy-Britanniában? A gyerekkori barátnőm az Államokban? Valami távoli ismerős Indiában? Dél-Amerikában?
Te mit viszel magaddal?
Én a futócipőmet, mert abban talán hosszabban bírom a gyaloglást. A túradzsekimet, mert vékony, mégis meleg, nem ázik át, egy vagyon volt akkor, mikor még béke volt, és meg tudtam venni a fizetésemből. Kevés ruhát, majd mosok valahol. Mi lesz, ha nem? De nagy csomaggal lehetetlen menekülni!
Viszem a kislányom kedvenc plüssjátékát, a gömb alakú cicát. (Istenem, hogy szerzek neki pelenkát? Tápszert?) Az irataimat, a összes készpénzt, a bankkártyámat (egyáltalán fel tudok róla venni pénzt? vagy zárolták a számlámat?), családi ékszert, aranyórát, mindent, amit pénzzé lehet tenni egy idegen országban.
A telefonomat, tabletet, laptopot, bármit, amivel elérhető a külvilág, amivel kapcsolatot tudok tartani az otthoniakkal. Talán a laptop túl nehéz, akkor csak az adataimat. Vagy azokat inkább mentsem föl a netre? A neten béke van.
Te hogy menekülsz?
És én hogy menekülök? Lesznek még repülőjáratok? Vonatok? Elmegyek valameddig autóval? busszal? Előbb-utóbb gyalogolni kell. Sátrat nem is viszek, nehéz. Hálózsákot talán. Aztán fennakad egy kerítés drótján. A hangszerem a legdrágább ingóságom, de azt is hátra kell hagynom, túl nehéz, eladni se volna egyszerű.
Gyalogolni kell, nem ismerem az utat. Egyedül próbálkozom? kalauzt keresek? embercsempészt...
Mennyi időm lesz menekülni? Lehet, hogy egy szál ruhában kell kirohannom a házból a bombák elől. Apai-anyai ágról a génjeimben van a menekülés.
Lehet,hogy útközben kirabolnak. Lehet, hogy átvernek. Lehet, hogy minden holmimmal épségben megérkezem, és lehet, hogy semmim nem marad.
Te mit remélsz egy idegen helyen?
Mondhatod, hogy nem leszel elveszett, beszélsz angolul, németül, franciául, de mit csinálsz, ha Afrikáig kell futnod vagy át a Kaukázuson, és senki nem érti, amit mondasz?
Én elveszett leszek. Már a szülővárosom határán az vagyok (talán a paraszti ősök röghöz kötöttségét hordozom).
Remélem, hogy nem bántanak majd. Hogy nem zárnak be. Hogy nem választanak el a férjemtől vagy a gyerekemtől. Hogy gondoskodnak rólam, adnak legalább egy pohár vizet, egy tányér levest, egy takarót éjszakára.
Vagy legalább nem köpnek a lábam elé, mert idegen vagyok, más a ruhám, más a nyelvem, nem eszem meg az ételeiket, és rémülten kapaszkodom az okostelefonomba egy aluljáró mélyén, az egyetlenbe, ami békebeli, civilizált önmagamra emlékeztet.

Ès itt következik az elöbbi történet németül is, a 17 éves Nagylányom fordításában. Sophie, köszönnöm!



Krieg

Was machst du, wenn der Krieg ausbricht?

Ich fliehe.
Nachdem der erste Schuss gefallen ist, schnappe ich mir meinen Mann, mein Kind und renne weg. Weg von hier, bis zu einem Ort, an dem nicht geschossen wird.
(Die Katze... Was geschieht mit der Katze?)
Ich weiß noch nicht wohin, wer uns aufnehmen wird. Ich weiß noch nicht, wie lange wir uns verstecken müssen.
Es kann sein, dass bereits das erste Land ist, in das ich komme, friedlich ist. Es kann sein, dass ich gehen muss, weit weit weg. Jemand wird auf mich warten.
Meine Cousine in Großbritannien? Meine Kindergartenfreundin in den USA? Ein ferner Bekannter in Indien? In Süd Amerika?
Was nimmst du mit? Ich meine Sportschuhe, in denen schaffe ich vielleicht den weiten Weg.
Meine Regenjacke, weil sie dünn ist, aber wind und wetterfest. Sie war viel wert, als noch Friede war, aber ich konnte sie aus meinem Gehalt bezahlen.
Wenig Kleidung, ich werde schon irgendwo waschen können. Aber was wenn nicht? Mit viel Gepäck kann man nicht fliehen.
Die Lieblingskuschelkatze meiner kleinen Tochter, ohne sie kann sie nicht einschlafen. (Wo bekomme ich für sie jedoch Windeln her? Lebensmittel?)
Das nehme ich alles mit.
Meine Papiere, alles an Bargeld, meine Bankomatkarte (funktioniert sie überhaupt noch, oder ist sie schon gesperrt worden?) Familienschmuck, meine Gold Uhr, alles, was man in einem fremden Land zu Geld machen kann.
Mein Handy, das Tablet, Laptop, nur irgendwas, womit ich den Kontakt zu den Zurückgebliebenen halten kann. Aber der Laptop ist zu schwer…
Also doch nur meine Papiere und das Handy. Internet ist wichtig, nur dort herrscht Frieden.
Was machst du, wenn der Krieg ausbricht? Und was mache ich?

Gibt es noch Flugzeuge? Züge? Kann ich mit dem Auto fahren? Mit dem Bus? Irgendwann muss ich zu Fuß gehen. Ich kann kein Zelt mitnehmen, es ist zu schwer. Vielleicht aber einen Schlafsack. Er wird irgendwo hängen bleiben. An einem Zaun, zum Beispiel.
Mein Instrument, meinen wichtigsten Gegenstand, meinen wertvollsten muss ich zurücklassen. Zu schwer, zu groß. Verkaufen kann ich es nicht mehr.
Ich muss gehen, aber ich kenne den Weg nicht.

Soll ich es alleine probieren?
Oder mir einen Anführer suchen? Einen Schlepper…?
Wieviel Zeit werde ich haben zu fliehen?
Vielleicht muss ich in Unterhose und Unterhemd hinausrennen, weil die Bomben fallen. Von meinen Vorahnen habe ich noch die Gene zum fliehen, ich habe es im Blut.
Vielleicht werden sie mich unterwegs ausrauben. Vielleicht werden sie mich betrügen. Vielleicht werde ich ankommen, wohlbehütet. Vielleicht aber auch nicht.

Was erhoffst du dir an einem fremden Ort?
Du kannst hoffen, du wirst nicht verloren sein, denn du sprichst Deutsch, Englisch und Französisch. Aber was ist, wenn du bis nach Afrika fliehen musst? Oder über den Kaukasus? Und keiner versteht, was du sagen willst?
Ich werde verloren sein. Und das schon am Ende meiner Heimatstadt. Vielleicht bin ich mit ihr verwachsen, denn ein Stück von mir wird immer hierbleiben.
Ich hoffe, sie werden dir nicht wehtun. Ich hoffe, sie sperren dich nicht ein. Ich hoffe, sie zwingen mich nicht meinen Mann zu verlassen oder meine Kinder. Ich hoffe, jemand, irgendjemand kümmert sich um mich. Nur ein Glas Wasser, ein Teller Suppe. Vielleicht bekomme ich sogar eine Decke für die Nacht.
Oder sie spucken mir wenigstens nicht vor die Füße, nur weil ich fremd bin. Weil ich andere Kleidung trage, eine andere Sprache spreche. Weil ich in der dunklen Nacht in einer Unterführung voller Angst mein Handy umklammere, das einzige, was mir von meinem schönen, glücklichen und zivilisiertem Leben geblieben ist.

 Judit Àgnes Kiss (Von Ungarisch übersetzt von Sophie Mühlmann)

 A kép szövege: Aggódunk a Szíriai háborúban maradt gyerekeinkért.

1 megjegyzés:

  1. Igen. Olvastam már ezt és ez az egyik oldala a történéseknek. Most már ti is benne vagytok,meg mi is. Nem tudom,hogy mi lesz-nagyon zűrzavaros ez az egész.....

    VálaszTörlés

Sajnos sok megjegyzést hagyok észrevétlenül, ezért állítottam be most a jóváhagyás-módot. Remélem, így mindannyian jobban járunk!?