Stephan tegnap donorszerveket vitt egy másik kollégával Kölnbe és Düsseldorfba. Délután 3-kor indultak és mivel az utak üresek és kékjelzéssel haladtak, öt óra alatt célhoz is értek. 10 óra körül beszéltünk, hogy indulnak vissza és ha hazaért, küld egy sms-t, hogy tudjam minden rendben volt.
Mielött aludni mentem, kértem az örangyalom, hogy mivel nekem most nincs szükségem rá, tartson Stephannal és vigyázzon rá, hozza öt épségben haza.
Hajnali 3.40-kor ébredtem, néztem a telefonom, nem volt rajta üzenet. Küldtem Stephannak egy sms-t, hogy merre járnak, ö azonnal visszaírt, hogy elhagyták Münchent, még 110 km van hátra. Ùjra aludni próbáltam, de kattogott a fejem, nem jött álom a szememre. Már ott tartottam, hogy felkelek és elkezdem megpucolni a spenótot a gombóchoz, amikor hallottam, hogy nyílik a ház központi ajtaja és a nyitott ablak elött láttam, ahogy Stephan jön a mi ajtónkoz. Piros mentös nadrág volt rajta és fekete máltais póló. Egy lapos dobozt hozott a kezében. Gyorsan elkezdtem összepakolni magam mellett az ágyat, hogyha jön, le tudjon feküdni. (Mióta nem alszik itthon, teli van pakolva a helye zsepikkel, könyvekkel, a telefonommal) De egyszercsak bevillant, hogy ö most nem fog bejönni és velem aludni, hiszen mi karanténban vagyunk. Ebben a pillanatban pittyent a telefonom és érkezett a hír Stephantól, hogy megérkeztek. 4.48-kor. Az ablakok persze csukva voltak. A hazatérö angyalom egy másodperccel volt csak gyorsabb. Hála neki!
