Annak idején, még boldogult harmincas koromban született ez a bejegyzés. Az akaratról szólt, arról, hogy ha valaki valamit nagyon akar, annak nagy valószínüséggel siker lesz a vége. Büszkén jelentem, ismét legyürtem egy akadályt, ismét tanultam valamit!
Talán hallottatok már a slack-line nevü új sportról. Kötéltáncnak is nevezhetnénk, de nem egészen ugyanaz a kettö. Az elöbbit hegymászók találták ki - gondolom, két háromezres csúcs megmászása közben felgyülemlett energiájukat levezetendö, vagy a hóviharok közti szünetekben az unalom elüzése miatt... Nos, a városi (értsd - százméteres magasban büszkéllö sziklák hiányában) sportolók keresnek két fát és közé feszítik ki a 15-25 méteres széles kötelet. A kezdök egészen szorosra húzzák, a profik lazábbra engedik - ugyanis igy nehezebb rajta egyensúlyozni. Aztán, fel a szalagra és irány a másik fa! A tanulási idö - persze nagyban függ az erre ráfordított idötöl is - úgy mondják, három - hét nap. Jelentem, napi kb egy óra gyakorlás után, az ötödik napon végig tudtam sétálni a két fa közötti kb 10 méteres távolságon. Ehhez persze le kellett gyözni a második napon jelentkezö igen heves izomlázat és azt az igen vicces érzést, hogy az egész lakótelep engem figyel. (Pedig nem is engem, hanem az egész családot - a többiek ugyanis ugyanúgy slack-line lázban égnek)
Ezen a képen látható a kötél legfontosabb kelléke, a racsni, amivel szorosra lehet húzni az alkalmatosságot. Julia egyelöre csak üldögél...
Nos, gyakorlunk tovább, Stephan már megfordulni is tud, a lányok is egyre ügyesebbek, nyáron pedig a cirkusz-táborban lesz a nagy fellépés!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Sajnos sok megjegyzést hagyok észrevétlenül, ezért állítottam be most a jóváhagyás-módot. Remélem, így mindannyian jobban járunk!?
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.